Szerda – az utolsó nap
Mivel napok óta nem voltunk még a tengerparton sem a rossz idő miatt, így a reggelink elköltése után úgy döntöttünk, kimegyünk a borongós idő ellenére is minél korábban; kikötőbe, mólóra, bárhová.
A kikötő lett volna az első uticél, ám végül valami katonai támaszpontra keveredtünk, így ezt hagytuk is és elindultunk a híres Cocoa beach felé. Itt van egy komolyabb móló, az volt a cél. Megérkezve picit eltököltünk a parkolással, majd megindultunk a mólóra. Nagyon gusztusos vendéglők és éttermek nőtték be a mólót; picit olyan volt, mint egy sziklán a korallok; egymásba érve élvezték a földrajzi adottságokat. Szóval volt kocsma, kis éttermecske, játékterem, horgászbolt és a móló végében egy nagyon hangulatos kis koktélozó. Pénzért engedtek – volna – ki bennünket, de bedumáltam magunkat.
Csináltunk pár szelfit, majd észrevettük, hogy az idő kezd tetves mód kegyes lenni velünk és biza mehetünk a strandra. Így is lett; az alaposan felkorbácsolt víz bár messze nem volt áttetsző, de a hullámfürdő jó móka volt. Sok-sok hordalékkal és hínárral, tengeri fűvel súlyosbítva, de ettől még élvezhető volt. Baba kint süttette magát, én is csatlakoztam. Nézegettük a tipik amcsikat a 4 zacskó chips-vel és kekszekkel körberakva, hallgattuk a bolond festőművészt, aki a kisrádiójára rákontrázva tolta a kántrit. És a nap sütött, meleg volt és nagyon-nagyon jó. Ez az egy óra csak most éreztük, mennyire hiányzott, a sok eső és vezetés és minden után (helyett): csak feküdtünk szépen egymás mellett és szívtuk magunkba a nyarat.
Végül indulnunk kellett, így a jó kis órás strandolás után tusolás és start; a Mustang már várt bennünket. Várt ránk 350km dél felé az újabb szállásra, amit már direkt a reptérhez közelre választottunk.
Vicc, de 3 perccel a kocsiba beülés után már esni is kezdett az eső és órákon át esett, hol áztatósan ráérősen, hol pedig mint ha dézsából öntenék. A Mustang, az ablaktörlők és én nagy csapatot alkottunk, Baba meg szépen üldögélt, a zenéket váltogatta, majd egy jó órát durmolt mellettem.
Mikor felébredt, újra közösen lelkendeztünk az ajándék másfél órás nyárért, ami most megint olyan nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt. Megálltunk egy Publix-ban (helyi Tesco) bevásárolni, Baba alaposan körbejárt, minden sort tüzetesen megnézett, de türelmesnek kellett lennem, hisz ez volt a deal (megállapodás).
Egy óra vezetés maradt még, az autóba visszaülve már azért eléggé untuk már a banánt. Ekkora kb 1900 km-t vezettünk (1850et ebből én), s bár szépen belaktuk a kocsit, de azért olyan fura volt a kocsiban lévő számlálóra nézni: 30 órányit ültünk már benne.
A szállást ügyesen megtaláltuk, becsekkoltunk, majd konstatáltuk, hogy bár hasonlít az előzőre, sokban elmarad tőle. De legalább közel lesz másnap a reptér. Ezt tudtuk, mert a fölöttünk elzúgó gépeket zárt ablaknál is jól lehetett hallani. Ja igen, a zárt ablak olyannyira zárt, hogy ki sem lehetett nyitni, csak klíma géppel lehet „szellőztetni”. Mivel a fürdőgatyám vizes volt, ezt rádobtam és hűtésről fűtésre kapcsoltam. Eredmény: olyan rohadt büdös égett szag lett a szobában (nem a gyatyám, hanem a por lehetett a gép gyomrából) , hogy alig bírtunk megmaradni; ablak híján a szobaajtót nyitottuk ki… :D
Duplaágy volt itt is, az egyiken összekucorodva aludtunk természetesen.
Bár fáradtak voltunk, próbáltunk minél tovább fennmaradni, hogy másnap a gépen minél jobb eséllyel tudjunk majd aludni. Én toltam a blogot, Baba okosodott a House-ból (orvostudomány & arrogancia szórakoztató elegye ez a sorozat.
Utolsó esténk volt; legalábbis hotelben alvás terén, hisz a gép éjjel jön majd hazafelé.
