A terhesség 37. hetétől minden héten CTG-re kell menni. Ez egy olyan vizsgálat, amellyel a baba szívhangját és a méhtevékenységet ellenőrzik úgy, hogy két tappancsot tesznek a pocakra. Első alkalommal Szivi nem volt velem, de tudta, hogy mikor megyek be. A tappancsok rám kerültek és a kicsi szívdobogását hallgatva 20 perc és meg is vagyunk. Gondoltam legalább is… Nagy örömmel hallgattam KisBab szívdobogását, míg nem a nővérke bejött és azt mondta, hogy nem lesz ez így jó, mert a kicsi alszik és ahhoz,hogy a vizsgálat értékelhető legyen kicsit aktivizálni kellene a gyereket. Kérdezte, hogy nem ettem-e cukrot, vagy nem ittam-e? Hát nem, legalábbis nem eleget. Ugyanis nekem senki  nem mondta, hogy előtte jól be kell kajálni… Szóval ment a küzdelem, hogy KisBab felkeljen végre. A nővérke is és én is nyomkodtuk a hasamat, hogy legyen már valami, hogy az érték 120 szívverésről – mozgás hatására – emelkedjen meg 150-160-ra. De aligha sikerült… Közben Szivi meg már teljesen ki volt, mert a telefonom nem volt nálam és már eltelt több, mint 40perc. Minden átfutott az agyán, hogy baj van, műtenek stb… Ezután a többi CTG alatt kifejezetten figyeltem arra, hogy mindig informálva legyen Szivi.

A következő heti CTG-re már felkészültebben mentünk. Névnapom alkalmából (is) kaptam egy szamos tortát, amit vizsgálat előtt megettem. Meg is volt az eredménye, hiszen KisBab bukfencezett a hasamban. Az értékek tökéletesek voltak 120 és 160 között hullámzott úgy ahogy kell. Mert Dr. Erdélyi megmondja, hogy hogy kell ezt csinálni.

Idő közben volt egy kis ijedelem, mert egyik este azt vettem észre, hogy KisBab nem mozdult már viszonylag régóta és hiába nyomkodtam a hasam, vagy változtattam fekvő pozíciót, a Kicsi nem akart mozdulni. Jött a kétségbeesés mindkettőnknek, hogy most mit csináljunk. Amikor úgy döntöttem, hogy induljunk a Maternitybe, Szivi mondta, hogy próbáljuk ki még, hogy hirtelen megeszem egy csomó emendemet és iszom mellé jó sok icetea-t. Ahogyan ettem és kezdte a szervezetem feldolgozni a cukrot, egyszercsak egy apró mozgást érzékeltem a pocakomban. Mindketten feszülten és stresszelve vártuk, hogy legyen még mozgás és kis idő elteltével jött egy másik, majd még egy és a mocorgás egyre intenzívebbé vált. Annyira megnyugodtunk, hogy nem volt semmi baj.

Alig vártam, hogy mehessek a következő CTG-re és ultrahangra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg minden rendben van a kicsivel. Röhej, hogy azok a vizsgálatok, CTG-k, amelyeken Szivi is velem volt, mindig jól sikerültek. Ezen a CTG-n is megküzdöttünk azzal, hogy legyen végre aktivitás és végül sikerült egy viszonylag értelmes CTG-t produkálni. A doki mondta, hogy jó hosszú lett a CTG,de az eredmények jók és az uh alapján is minden rendben van.

Jött a kövi hét, a kövi CTG… Szépen rám helyezték a tappancsokat és vártunk. Hiába ettem-ittam előtte, de KisBab csak nem akart felkelni. Már mindent is kipróbáltunk. Az eredményeket bevitték a dokinak, aki kérte, hogy lépcsőzzek egy kicsit, egyek-igyak és fél óra múlva menjek vissza CTG-re. Az eredmény már értékelhetőbb lett, de azért mondta a doki, hogy nem tetszik neki a CTG. Az ultrahang alapján is látható volt, hogy a magzatvíz csökken, de nincs komolyabb probléma. Azért biztonság kedvéért minden nap CTG és lesz egy újabb uh is. Megemlítette, hogy gondolkozzunk el a császáron, mert ezek az értékek nem igazán megfelelőek. Igazából mi is beszéltünk már erről az opcióról is és nekünk az volt a legfontosabb szempont, hogy a szülés a lehető legnagyobb biztonságban menjen le és legyen egy jó élmény. Végül abban maradtunk, hogy augusztus 19-én legkésőbb császárral megszületik KisBab.

Másnap ismét CTG. Szivinek munkába kellett menni, így egyedül mentem. Előtte szépen megkajáltam. A CTG ismét nehezen ment, pedig felkészülten, jól becukrozva érkeztem, de a magzati  szívdobogás nem érte el a 150-et, amikor mozgott. Látványosan rosszabb értékeket mutatott, ezért a doki ismét arra kért, hogy egy fél óra múlva ismételjük meg a CTG-t. Evés, kv-zás és  lépcsőzés után megismételtük a  vizsgálatot. Ismét semmi. Nem emelkedtek az értékek és egyszer csak a doki lépett be a vizsgálóba és mondta, hogy mivel nem javult a CTG, ezért azt javasolja, hogy még aznap legyen meg a császár. Bár bennem is felmerült ennek a lehetősége, hogy még aznap császár, de ahogy kimondta a doki és minden valósággá vált, nagyon izgatott lettem és egyben meg is ijedtem. Azonnal hívtam Szivit, hogy helyzet van. Ő kocsiba pattant és elmondása alapján ezerrel száguldva haza rohant összepakolni a cuccokat és szaladt is be hozzám a kórházba. Én eközben a második emeletre mentem, ahol a szülésznőm már várt, bekísért a szobánkba és felvette az adataimat. A szoba nagyon szép, modern, hotel kinézetű, luxus, 30 négyzetméteres lakosztály volt két ággyal, egy Szivinek és egy Nekem.  Átbeszéltünk mindent és magamra maradtam a szobában, átöltöztem, beszéltem anyáékkal és vártam. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez az a nap, amikor a várva-várt gyerekem megszületik és izgultam amiatt is, hogy életem első komoly műtétjére kerül sor. Szivi végre megérkezett, így már sokkal könnyebb volt. Nagyon megnyugodtam, hogy ott van. Körbenézett, lepakolt, vigyorgott, fényképezett olyan Szivis volt és annyira örültem,hogy ott van. Átbeszéltük a dolgokat és próbáltuk elhinni, hogy pár óra múlva a kezünkben tarthatjuk a kicsit.

A műtéthez anesztes kell, ezért egy konzultációra is szükség volt a műtét előtt. Az anesztes meg is érkezett és tárgyilagosan kikérdezett mindent, betegségek, gyógyszerérzékenység, mikor szúrtam a clexane-t stb… Szerencsére eltelt elég idő a kajálásom óta és a clexane beadása óta ahhoz, hogy az epit be tudják adni, így az érzéstelenítésnek elméletben nem volt akadálya. A konzultáció után a szülésznő hozta az infúziót. Na ez volt az egyik dolog, amitől féltem, de olyan ügyesen szúrt, hogy meg sem éreztem. Furi érzés volt, ahogy az antibiotikum folyik az ereimbe. Éreztem, ahogy hirtelen belülre folyik valami hideg. Majd elérkezett a pillanat, amikor szóltak, hogy indulhatunk a műtőbe. Szivi már a műtős ruhájában én a kis hálóingemben az infúziómmal lesétáltunk. Szivinek kint kellett maradnia, míg engem bekísértek a műtőbe.

 Sokkal nagyobbnak és kéknek képzeltem, de valóságban egy kis szoba volt, sok gép, műszer és zöld volt. Le kellett ülni az ágyra és várni az anesztesre, eközben az emberek jöttek-mentek a műtőben. A szülésznő szembeállt velem és mondta, hogy az epi beadásához majd előre kell dőlnöm és le kell engednem a vállaimat, ő pedig átölel közben (azért, hogy meg ne mozduljak). Meg is érkezett az anesztes és neki látott a műveletnek, mindig mondta, hogy mit csinál (ami nekem tök megnyugtató volt). Először lefertőtlenítette a hátam, majd jött a szúrás. Olyan érzés volt, mint ha az ujját nyomta volna a hátam közepébe. Mondta, hogy majd a fenekemen fogom érezni a forróságot. A process eltartott egy-két percig és kezdtem megijedni, hogy ez nem hat. Mígnem elkezdtem érezni a meleget a fenekemen. Kivették a tűt, így fel tudtam tenni a lábam az asztalra. Éreztem még és nagyon kétségbe estem, ahogy jött a doki és elkezdett tenni-venni, hiába mondtam,hogy még érzek. Hűűűű mondom ezt én végig érezni fogom ez durva lesz. Az anesztes mondta, hogy érezni fogok, csak fájdalmam nem lesz. De akkor is, nagyon félelmetes volt. A paraván elém került és a hasamon éreztem, ahogy a doki 3 metszést tesz (de lehet hogy nem az volt). Rám tettek, vagy nem tettek egy furcsa takarót, olyan volt, mintha ólom mellény lett volna. De lehet, sőt valószínű, hogy ez csak az én érzésem volt. Feküdtem és vártam. Meglepő volt, hogy az anesztes jött oda többször hozzám, hogy nagyon ügyesen csinálom és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Nagyon kellemes meglepetés volt, mert ő volt az, aki a legtárgyilagosabbnak tűnt és végül ő volt az, aki legtöbbet figyelt rám. Végre Szivit is beengedték és az arca ott volt mellettem. A doki épp kiemelte KisBab-ot, előtte mondta, hogy ez most kellemetlen lesz. Az is volt. Egy rángató, erős mozdulat és hirtelen kint is volt. Szivit hallottam, ahogy mondja, hogy mennyire gyönyörű, az emberek mondták, hogy milyen kis hajas baba és egyszercsak meghallottam életem legszebb, legédesebb hangját, ahogyan KisBab felsírt. Nem láttam, de a hangja egyszerűen megigézett és olyan boldogságot éreztem, amit még soha. Éreztem, hogy rám tette KisBab-ot a doki, közben folytatta a műtétet. Majd egyszercsak megmutatták nekem. A kezei és a lába még olyan tartásban volt, mint, ahogyan a pocakban elhelyezkedett. Ahogy megláttam a szívem megtelt a világ legnagyobb boldogságával. Innentől már nem érdekelt semmi, csak Ő. Elmentek és én vártam, hallgattam a dokit és a csapatot beszélgetni, csak az anesztes jött oda egyszer-kétszer, hogy ügyesen csinálom. Alig vártam már, hogy mehessek a babámhoz. Vártam és egyszercsak az arcomhoz érintették Mátét, aki bekapta az orromat és elkezdte szopizni. Annyira puha és szép volt. Az első kontaktusunk az orrpuszi. Hálás voltam a szülésznőnek, hogy visszahozta őt nekem. Így Mátéval összekapcsolódtunk, pont úgy mint mikor a pocakomban volt. Fantasztikus élmény volt. Édes kis puha cica a kis puha szájával lenyűgözött.

Ezután már nem tartott sokáig a műtét. Szivi és KisBab elmentek a szobánkba, hogy a bőr a bőrhöz kontaktus meglehessen.

Hirtelen mindenki eltűnt és a műtős fickó megkért, hogy kapaszkodjak a nyakába és átemelt egy ágyra. Végre felmentünk a szobánkba, ahol vártak a szerelmeim. Betoltak a helyemre és a szülésznő Sziviről azonnal át is tette a mellkasomra KisBab-ot. Természetesen azonnal el is kezdett szopizni. Ez egy olyan intim és édes élmény volt. Ő is és én is ösztönösen tudtuk, hogy mit kell tenni. Egy olyan aranyórát kaptunk, amiről az anyukák és a kisbabák álmodnak és még Szivinek is meg volt a bőrkontaktus.

 Kaptam fájdalomcsillapítót, gondolom valami bódító cuccal, mert innen már homályosak az emlékeim. Már Máté aludt a kis ágyában közöttünk, mi pedig beszélgettünk és vártuk, hogy az érzéstelenítő kimenjen. Viszketett a bőröm mint állat, de azt mondták, hogy ez természetes. Közben megérkeztek a lányok, akik tisztába tették Mátét. Szivi ment megnézni, közben oda szólt, hogy Bab te nem jössz? Mondták a lányok, hogy de hát ő nem tud. Én természetesen röhögtem. Jó poén volt. Vannak Sziviben jó poénok. Vártunk vártunk és vártunk. A szülésznő végig ott volt velünk. Este 9-kor aztán ki kellett kelnem az ágyból. Nehezen felültem, még soha nem éreztem ekkora fájdalmat és mondta, hogy keljek fel. Kimegyünk a mosdóba és lezuhizunk. Menet közben még rosszabb lett a fájdalom. Elkezdtem remegni és éreztem, hogy mindjárt elájulok. A szülésznő kapcsolt és azonnal vizet fröcskölt az arcomba és a hátamra, közben szólt Szivinek, hogy segíteni kell. A kezemmel belekapaszkodtam az ajtóba és nem moccantam. Szivi lefejtette a kezem és visszafektettek. Nem egy leányálom az biztos. De reggel már százszor jobb volt a helyzet. Persze akkor is csak görnyedni tudtam és fájt a pisilés és alig tudtam mozogni, de minden perccel jobb és jobb volt. Nagyon lassan telt gyógyulás szempontjából az idő, de mégiscsak egy nagy hasi műtétem volt. Mit is vártam?! Másnap meghozták a reggelit, mindenféle Babának való finomságot, croissantot, lekvárt, menza teát, joghurtot és megvolt a reggeli vizit is. Ismerkedtünk szülői szerepünkkel, hogyan emeljük Mátét, hogyan öltöztessük, pelenkázzuk vagy nyugtassuk meg, ha sír. Én sokat tanultam a szoptatásról. Hogyan fogjam meg KisBab-ot, melyik pozíció kényelmes. Eleinte még nagyon lassan ment a dolog, mert a hasi fájdalom miatt nehéz volt minden mozdulat és őt is félve fogtam meg. De haladtunk és olyan ügyesen rátalált a cicre, hogy nekem nem is volt sok dolgom.

Szivi mindenben segített, kialakult a rutinunk, hogy ő fogja meg, emeli ki az ágyból, sétál vele, büfizteti, pelenkázza, én pedig etetem és altatom. Kiegészítettük egymást és így mindketten ugyanannyi feladatot ellátva ismerkedtünk KisBabbal. Este gondoltuk ugyanolyan jó lesz, mint az előző Máté szempontjából, azaz sokat fog aludni és mi is. Hát ez nem így történt, ugyanis KisBab kipihente a szülést és erőre kapott, aminek az lett az eredménye, hogy egész éjjel sírt. Mindent is kipróbáltunk, de hiába. Hajnalban aztán a nővérke bejött és megkérdezte, hogy rendben vagyunk-e, mert nagyon sír a baba. Elpanaszoltuk neki, hogy mindent kipróbáltunk, de hiába. Ennek az lett az eredménye, hogy a javaslatára összetoltuk az ágyakat és szoptatás után ne tegyük vissza a gyereket az ágyába, hanem aludjon velünk. Rájöttem, hogy ha már ennyire sír, akkor cicire akkor megy, ha kicsit erőszakosabban rányomom a fejét. Éjjel fél 5-re sikerült megetetni és elaltatni. Kinyúltunk. Szuper volt ez is, hogy hárman csináltuk végig. Reggel nem éppen kipihenve, hanem inkább, mint a mosott sz*r megreggeliztünk. Most Szivi féle kaja volt, azaz kolbász és husok, sajt és pékáru. Hála Szivinek még volt croissant is és lekvár, így végül én is kaptam finomat. Jött a reggeli vizit és a doki haza is engedett. Alapból is úgy volt szerződés szerint is, hogy két éjszakát maradunk, de a szülésznő kicsit összekavart minket azzal, hogy azt mondta, hogy még egy éjszakát tudnunk maradni. De nem is igazán értette senki, hogy miért is maradnánk még egy éjszakát, amikor mi voltunk az egyik legjobb család. Semmi okunk nem volt arra, hogy maradjunk. Így meg is megbeszéltük Szivivel, hogy megyünk haza.  Jött a fényképész, hogy Mátéról fényképet csináljon a személyihez és a diplomájához (mert a Maternity-ben ezt is adnak), kaptunk mindenféle ajándékcsomagot és a zárójelentéseinket. Felhívtam anyáékat, hogy ha tudnak jöjjenek fel hozzánk,hogy haza tudjunk menni. Természetesen azonnal segítettek nekünk és jöttek, ahogyan tudtak és még friss meleg kaját is hoztak.

Összepakoltunk, KisBab bekerült a hordozóba és indulás.

 Apa lent várt, Szivi pedig mindent lehordott. Végül Máté és én érkeztünk. Apa nagyon megörült nekünk, segített beszállni az autóba és haza mentünk, ahol anya –szkafanderbe beöltözve – nagy izgalommal várt minket. Ő is teljesen el volt ragadtatva KisBabtól, hogy milyen szép. Lepakoltunk és néztük a kicsit, hogy milyen cukin alszik a hordozóban. Elmeséltük a fantasztikus élményünket, megkajáltam és anyáék már mentek is haza, hogy lepihenhessünk. Gyorsan berendezkedtünk, előkészítettük a babaöblöt, Szivi olyan otthonos fészket rakott benne, hogy én is szívesen aludnék az öbölben. Berendeztük a pelenkázó helyet is, ami végül a franciaágy lett. Megpróbálkoztam a saját helyemen aludni, de olyan puha az ágyunk, hogy nem bírtam róla felkelni, így úgy döntöttem, hogy a nappaliban alszom ideiglenesen, legalább addig még a hasam meg nem gyógyul. Első éjszaka még nehezen ment, próbáltuk megszokni az éjszakázást, de ahogy telnek a napok, úgy szokunk bele. Minden nap egyre ügyesebben tudunk aludni, így nem is vészes a többszöri éjszakai felkelés. Hozzáteszem, hogy fantasztikus babánk van, aki nem sír annyit és tud egyhuzamban 3-4 órát is aludni.

Olyan boldogok vagyunk, hogy KisBab, Máté megszületett, a világ legszebb, legcukibb kisfiúja és olyan fantasztikus szülés élmény volt. Életem egyik legszebb időszaka ez, aminek ékköve a kisfiam megszületése.