Bepakoltunk és fájó szívvel, de burzsuj emlékekkel hagytuk el a Belagiot. Az „Ocean Two” útnak indult. Lányos reggeli zavaromban egyből Page városkája felé indultunk meg; cirka 280 mérföld. (1mérföld = 1,6 km).
Fél óra alatt kivergődtünk a vegasi dugóból és még egy fél órát suhanva jutott eszembe, hogy a Hoover gátat is útba kéne ejteni. Az otthoni tervezés során úgy láttuk, hogy útba esik, így azért nagyon nem estünk kétségbe, de később kiderült, hogy rosszul emlékzetünk; a Grand Kanyon felé útba esne, de Page felé marhára nem. Így tehát az eleve utazós nap egy 2,5 órás plusz kanyarral indult, Baba örvendezett, hogy nem Ő szúrta el, én pedig szépen kussban toltam neki.
A Hoover gáthoz közeledve már láttuk a nagy vizet, amit a gát duzzaszt, a táblák segítségével bemanővereztünk. Jó pofa, hogy a parkoló a gát túlsó végén van, így az érkezés azzal indul, hogy a gát tetején áthajt a turista. Már ez is nagy élmény.
A parkolóban gyorsan nekivetkőztünk, ha nem is strandolósba, de a szép időnek hála, lazába. Magunkhoz vettünk vizet és a szokásos turistás kütyüinket (telefonok, powerbank, szelfi rudak és a gopro, ami sosem volt használva, de jött velünk hű útitársként mindenhova.
A gát monumentális építmény, látva az építés évét (1931-36) végképp lenyűgöző. Amerika egyik legnagyobb folyóját zabolázták meg a téli áradások elkerülése végett, és a felduzzasztott vízoszlop pedig a turbinákra irányítva Las Vegas és a környező települések áramellátását is fedezi a mai napig.
A gáton végigsétálva sok kép készült:
Van szokásos büszke amerikai életérzéssel átitatott emlékmű sassal, zászlóval és hangosbemondóba büszke dumával; ám ennek itt helye van. Az építmény valóban fantasztikus teljesítmény, akkoriban meg végképp. Ha jól emlékszem egy olyan infó is elhangzott, hogy a benne lévő beton elég lenne Los Angelest New Yorkkal összeköt ni.
Hoover elnök úr mérnöki teljesítménye megkérdőjelezhetetlen:
A gát a Colorado folyót Amerika legnagyobb mesterséges tavának duzzasztja fel:
A fehér csík a legmagasabb vízállást mutatja. Túlfolyókkal lehet lejjebb engedni a vizet, mielőtt egy rekordolvadás miatt átcsapnának a hullámok a gát tetején (megtörtént eset):
Sok sok beton (és rajta egy fiktív ajtó ahol "Klerk" kikukkanthat):
A gát lenti oldala; alul a két turbinaházzal, felül pedig az autóút megy át a viadukton:
A két oldal szimmetrikusan sorban rejti a turbinákat; a két oldalt a két állam határát jelző Colorado-folyó választja el; így tehát Arizona és Nevada oldal:
Jól megsétálás és megszelfizés után elmentünk ebédelni. A hegy oldalán a lapos épületben avn a szuvenír és kaja bót (az emeletes torta szerű épület)
Nyilván aranyáron dolgoznak erre felé, túlrendeltük magunkat, túlzabáltuk, úgyhogy azt ezt követő újabb másfél órás gátkirándulás tényleg jól jött.
A gát belsejébe egy lépcső vezet le, a jegyvásárlás után egy moziterembe terelik a jóembert, ahol egy kb 15 perces filmben mesélik el a gát történetét, fő paramétereit és érdekességeit. Nagyon tetszett, hogy sem itt, sem később a túravezetésen nem hallgatták el a napi három műszakos halálos megterhelést, amit egy mesterséges város lakói évi egy szabadnappal toltak végig éveken át. Bőven voltak balesetek, halálesetek is, őket ma is hősként tisztelik; legfőképpen pedig a névadó Hoover mérnököt, aki ezt az egészet megtervezte és hitt benne a végsőkig.
Pár műszaki apróságot hadd írjak még ide: a beton megszilárdulását szellőző csövekkel gyorsította fel, amivel kb negyedére csökkent a szükséges várakozási idő. Jó pár szabadalom született ezekből az évekből. Másik nyilvánvaló elhárítandó probléma az volt, hogy a folyót el kellett terelni az építés idejére; az ehhez szükséges bypass csöveket (mai metróalagutak átmérőivel) egy megelőző 2,5 évet dolgoztak. Ezeket a csöveket egyébként azóta is hadrendbe lehet állítani egy esetleges rekordolvadás miatti túlzott szintemelkedés levezetéseként.
Levittek minket lifttel a gát gyomrába; Baba kicsire húzta magát össze a jó pár fokot hűlő nyirkos levegő miatt. Itt a film egyes részeit újra elmesélték és a bypass csövek egyikére is volt rálátásunk. Majd bevittek minket még beljebb; ez a terem volt a turbina tér. Szépen sorban sorakoztak lent a turbinák, 7-8 kb; a tetejükön világító lámpák mutatták, hogy 90%uk üzemben volt. Megcsodálhattunk egy kiállított vasmagos forgórészt és később egy újabb tárlat során a egy öntött turbinaházban is átsétálhattunk. A méretek újra és újra lenyűgöztek bennünket.
Az pedig, hogy egy Transformers filmhelyszínen grasszálhattunk, illetve a Grieswold család egyik kiruccanását is lenyomhattuk, prájszlesz!
Visszaülve az autóba még mindig lelkendezve indítottuk be a gps-t újra, a pár órás hoover gátas kör után egy naplementés Page-i érkezést tippelve. Nos, marhára nem így lett, a GPS megállások nélkül is fél9et számolt érkezésnek; már csak azért is, mert a gát kerülője a másik irányban is hozzáadott plusz másfél órát (és 150kmt).
Amíg világos volt, kifejezetten élvezetesen telt az út; mindig volt látnivaló bőven. Hol a sivatagot kellett átszelni nyíl egyenes utakon, hol a hegyekbe kacskaringózott fel a pálya. Aztán szépen ránk esteledett, kifogytunk a zenéből, a rádióállomások zavarosak lettek és az energiánk (lelkesedésünk) is fogytán volt. Bizony bizony, 900km, az 900 km (582 mérföld). Ha magyar autópályán lehetne 140nel haladni, az más, de az itteni 80-120km/h, az csigalassú.
Visszafordulást (Intersate 15-ös pont) is tartalmazó térképen: megállás nélkül is 9,2óra...
Vegas => Interstate 15 => Vegas => Hoover dam => Interstate 15 => Page = 582mérföld = 930km
Egy idő után már a műszerfal világítást is lejjebb kellett csavarni, mert vakított, és már megállni sem volt kedvem, így a második négy órát kb megállás nélkül nyomtuk le. A gps a szállást nem találta meg; így Baba navigálta a végét, ügyesen, de már qrva fáradt sofőr bepukkadtsága sem segített. A szállás amúgy tök jó volt, de én már csak elkészülni és bedőlni voltam képes, és Baba is sebtiben ott szuszogott mellettem.
A túlzottan sok utazás mellett is ez egy „dam’ good day” volt.
