Ez a bejegyzés KisBab 39edik hetét fogja leírni Vez látószögéből.

Szóval bekanyarodtunk az utoló előtti hétből álló finishbe, természetes szülést választva, leszerződve a Maternityvel. A csomag nagy szobával, ellátással, orvosi és nővéri személyzettel együtt van, azaz mindenki zsebbe dugott pénz nélkül rendelkezésre fog állni és ez nagyon, de nagyon megnyugtató volt.

Ezen hét vizsgálatai és konzultációi is már benne foglaltattak a nem alacsony árban, efölött már csak a válaszott szülésznő összege volt. Így tehát összesen kb 1,5Mből állt a terhesgondozás+szülés számlánk.

A CTG nem egyszerű, enni kell előtte, inni sokat, mozogni. De ez mit sem ér, ha a pocaklakó pont előtte volt ébren és mélyalvó fázisban van a tappancsok felhelyezésekor, ilyenkor hiába bökdöstük, lökdöstük a hasat, maximum egyik oldaláról a másikra fordult a golyóban.

Azért persze nagy nehezen csak mozdult egyet-geyet KisBab, de 13án csütörtökön ezért könyörögnünk kellett, míg pénteken, mikor Bab egyedül ment, már könyörgésre sem. Volt ilyen megérzésünk. Mikor DrZ egy ismételt CTGre visszaküldte Bab-ot, már sejthető volt, hogy meg fog csörreni a telefonom; így is lett.

"Szivi, nem jók a CTG értékek, már fent vagyok a másodikon, szülni fogunk 1kor"

Délben tehát munka eldob (azaz laptop táskába elpakol és indul); alig bírtam a twinturbós BMWt visszafogni. Ezt a napot a pecacucc autóba való elrakásával csalogattam elő, így meglepve nem, de izgulva annál inkább rámoltam ki a verdát, pakoltam be a garázba, majd Bab-bal értekezve fejeztem be a kis gurulós korházra való bepakolását.

Persze semmi sem fért bele, semmi sem volt kéznél (pedig de, csak izgulás), majd egyik kézben a hordozó, másikban a gurulós, háton a hátizsák: rohanás le az utcán; a kórházig. Minden lakásfelújítós izzadós nap fizikai eröltetése, felpakolt izmai, kiépített kitartás jól jött, csuromleizzadva, de percre pontosan érkeztem a kórházba.

208as szoba, igazítottak el és belépve Bab ott volt pocival az ágyban, már kórházi köntösben. (Ez is jól áll neki - jegyeztem meg magamban).

A szoba hatalmas, nagy terek, szép fürdő, wc, konyha rész, étkező, nagy tv, és a babaápoláshoz szüks pult, kád, pelenkázó, miegymás. Klíma, kényelem, tisztaság, csend. PÉNZ.

Mint kiderült, a CTGre megevett kaja-pia miatt a műtétre várni kell. Előbb befutott Laura, majd az anesztes kolléga is. Laura szokott kedvességével és pozitív melegséges energiaszintjével állt hozzánk, örültünk. Megnyugtatóan hatott. Na nem úgy az Anesztes, aki miatt Bab igen csak megfeszült.

Bab megkapta Laurától az infúziót és kételkedve fogadta a jóslatomat, hogy ehhez képest a gerincinjekció (spinális verzió) meg sem fog kottyanni. Laura amúgy ügyesen szúrt, szépen ragasztott, tényleg.

Csináltunk pár videót, képet és negyed3 körül elindultunk lefelé; már én is műtős cuccban.

Bab pikk-pakk a műtőben landolt én meg kint a folyosón a kispadra kerültem.

Itt megjegyezném, hogy a kórházi folyosó padlójáról is enni lehetne, olyan a tisztaság.

Már azt kezdtem hinni, kint felejtettek, mert telt az idő, ezt a negyed órát óráknak éltem meg. Végre kijöttek értem és bemehettem; Bab egy paravánnal kettészelve, mintha Copperfield bűvészmutatványban lennénk, fejénél kis szék, erre ültettek. Ekkor már leszedálva, érzéstelenítve ment az operáció. Mert ez nem 10-20 órás vajúdás, hanem egy műtét; hallgattuk a műszereket dolgozni és néztük, ahogy Bab-ot húzzák-vonják.

És akkor kiemeljük, hangzott el DrZ-től a vezényszó, én pedig a paraván mögül - illegálisan - kilesve láttam, ahogy a kisfiunk kis golyóként összecsukva egy tenyérrel kiemelődik a hasból. Szerencsére volt még a műtőbe befelé menet lélekjelenlétem bekapcsolni a telefonom hangrögzítőjét, így az első felsírás fel lett véve, ahogy az én örömömben sírva cincogásom is.

HANG

Gyönyörű pillanat, máig úgy érzem, hogy 10 perc volt, noha max két másodperc lehetett.

"Jaj, de szép kisbaba", "nahát, milyen sok haja van" hangzottak el a stáb részéről az elismerő mondatok, majd Bab paraván túloldalán lévő mellkasára tették egy picit. Mi meg összebújtunk arccal és sírtunk és nevettünk egyszerre.

DrZ egyből a szájpadot nézte és örömmel mondta, hogy nagy baj biztos nincs, szép és ép a szájpadlás, minden oké.

Laurával ketten elköszönve Bab-tól vittük a visító újszülött picikénket a vizsgálószobába, ahol a megtörölgetés után végre alaposan szemügyre vehettem Őt. Őt, a kincset, Mátét, a szemünk fényét, a kis csodánkat, VezBab (re)produkcióját. Gyönyörű pici ráncos kis embergyerek, mázasan, nedvesen, véresen, de látványosan majd kicsattanva az egészségtől visított és izgett-mozgott, sajtkukackodott. Megmérték, lepontozták és közben nekem még volt egy feladat: a köldökzsinór vágása.

Nos, ez a filmekben egy könnyű feladat, de valójában bemosakodás után a sebészollóval a kezemben jóval kevésbé voltam magabiztos a sokévi átlaghoz képest.
Az ollóval közeledve a kis kezei lábai ott ficánkoltak, így inkább lemondtam volna a feladatról, de Laura unszolására csak nekivágtam. Nem volt könnyű elvágni, s bár le volt a tövénél csipeszelve, az élő szövetet (erekkel és mindennel) nyeszetelni bizarr egy élmény volt. Nem fáj neki - mondogatták. Na ja, csak hát a fiam itt visít, jön a vér, ahogy vágom..

De azért sikerült, majd a dokumnetáció befejeztével gyorsan visszabugyolálták és Laurával indultunk a 208as-ba.

Ám ekkor Laura cinkos vigyorral az arcán odasúgta, hogy Gyere, menjünk vissza a műtőbe!, Visszamentünk, Bab arcán - a körülményekhez képest - újra feltűnt a földöntúli öröm, majd mikor KisBab (ahogy az arcához lett tartva) bekapta az orrát, az örömünkben sírás folytatódhatott tovább.

Életünk nagy fotói közé biztos bekerülnek az alábbiak:

És íme egy videó is; MÁTÉ, ez az első, melyet Rólad készítettem, Neked készítettem sok-sok szeretettel:

Ezen csoda percek után aztán tényleg mentük a 208ba,a hol én is félmeztelenre vetkőzve beléphettem Valhallába: az aranyóra következhetett. Apukaként a császáros szülésnek két igazi előnye van, ez az egyik. A bőr a bőrhöz kontaktus elsőként a szülőszobában megvolt, de rámrakva indulhatott meg az igazi kötődés; KisBab pedig ficergett, mászott, emelgette a fejét. Hogy miért? Hát mert én csak egy apa vagyok, a mellek pedig lent maradtak a műtőben a feleségemen.

Laura gyönyörködött bennünk, segített, miként tartsam a legtörékenyebb kicsi kincset, csodálta az erőt és a kitartást, ahogy KisBab fejét emelgetve kereste az uzsit. Majd otthagyott pár percre. Nem pár perc volt, hanem sok, de nem bántam. Hallgattam a légzését, élveztem, ahogy összeizzadtunk a kicsi véremmel, a fiammal.

(nem, nem én szültem)

És vártam Bab-ot, mert kezdtem aggódni. Hol van már, mikor jön és hogy JÓL VAN E.

Szerencsésen megérkezett végül, hordágyon, hisz köldöktől lefelé még jó pár órát leszedálta az injekció.

Alig vártam, hogy rá is rátegyék KisBab-ot, lássam rajta is, amit én éreztem.

Máté pedig az én fiam. ÉHES. Kereste, amit keresnie kellett így kis fekvés után már mehetett is az első mellre tétel, amit mindketten sikeresen abszolváltak.

Segített Laura, majd később a szoptatási szakmenedzserek is, de máig úgy érzem, hogy Bab és KisBab kettőse a tundra közepén kettesben is megoldotta volna, olyan nagyon ösztönösen elkezdett muzsikálni a kis duett.

Előtej volt, és van is, tán evés is van, ám a cseresznyényi gyomor miatt maximum a pelenka jeleiből lehet majd tippelni, eszik e.

De minden jó, minden szép és ezzel zárnám is ezt a bejegyzést, a további kórházi élmények és a hazaérkezés egy következő bejegyzés témája.

VEZBAB! (és KisBab) <3